A JORCÁJT (jurcájt, Jahrzeit/) halálozási évforduló, amikor a hozzátartozók a zsinagógában és a temetőben közösségi keretek közt megemlékeznek az elhunytról. Már Rási (1040-1105) ír azonban arról, hogy a nagy emberek halálozási évfordulóján a környék zsidósága összejön és tudósaival az elhunyt sírjához vonul. (Jevamot 122b.) Tették ezt később egyrészt megemlékezésből, másrészt pedig a célból, hogy ki-ki a sírnál foglalhassa imákba búját-bánatát. (Táánit 16a) A Jóteremtőhöz könyörögtek az elhunyt érdemében, vagy az elhunytak közbenjárását remélték. Chászid szokásként, a 18. századi lengyel népi jámborság hatására ilyenkor kvitlit (kvitl) helyeznek a sírra, e "kérőcédulában" összegezve az Örökkévalóhoz felterjesztett kéréseiket. A 19. század második felében és a 20. század elején egészen a vészkorszakig, majd azt követően a vidéki ortodox közösségek elvándorlásáig jelentős, országos és határon túlra is kiterjedő zarándoklat folyt a neves magyarországi rebbék ("csodarabbik") és cádikok (igaz emberek) sírjához jorcájtuk alkalmával. A '90-es évek magyarországi vallási újjáéledésével lehetőség nyílt e zarándoklatok folytatására, amelyeken ma már többnyire a külföldön élő Magyarországról elszármazott közösségek vesznek részt. Így vált Mose Vorhand, Ohel Mose  jorcájtja, sziván 17-e a világban szétszóródott makói zsidóság " Világtalálkozójává", melyen a "makói rebbe" is részt vesz. E vallási esemény zarándoklat és találkozó is egyben, amelyen a makói ortodox közösséget ismerté tevő rabbi tisztelői gyűlnek össze.

(Gleszer Norbert)