A makói zsidóság története 1872-ig
     (Lásd alább!)

  A neológ zsidóság története

  Az ortodox zsidóság története

  Makói zsidóság a vészkorszakban

   A soá mártírjai                                                                                                                                  

A zsidóság történelmi helyzetének alakulása a közösségek szerkezetére, életmódjára, és vallási életére is kihatással volt. Magyar viszonylatban a középkorban a zsidók letelepítésének joga királyi privilégium volt. Ezt csak kivételes esetekben adományozták főuraknak (zsidótartási jog). Így a zsidóság főleg királyi birtokokon élt. A 17. századtól a királyi telepítés megszűnt, ezt követően a közösségek a leggazdagabb földesurak birtokain telepedhettek meg. Ellentétben a középkori gyakorlattal a 18. század végére már elsősorban itt éltek. A rendi Magyarország zsidósága így - a városokból kiszorulva - főúri "védelem", "felügyelet" alatt, bizonyos autonómiával rendelkező "Communitas Judeorum"-okat alkotott.

Makón ilyen communitas judeorum a földesúr szerepét betöltő Stanislavich Miklós, csanádi püspök telepítéseként 1740 körül jött létre, mint külön területi egység. A "zsidó fertály" megközelítőleg a mai Deák Ferenc utca területéről indult ki, amely Nagyzsidó utcaként élt a helyi köztudatban. Később az Eötvös utcára (Kiszsidó utca)  is kiterjedt, amelynek a 19. század közepén még Fürdő utca volt a neve, mivel a mikve (rituális fürdő) itt volt található. Ezek az utcák azonban 1821. évi nagy árvízig a terület adottságait követték, városrendezési terv szerint történő kialakításukra az árvíz utáni újjáépítéskor került sor. A zsidóság mindvégig ebben az un. "Zsidó fertályban" lakott, amely később a mai Síp és Bolygó utca irányában növekedett, illetve a Főtéren építettek kereskedőházakat. A zsidó község így magánföldesúri telepítvény volt a város területébe ékelődve. Közvetlenül a püspök-földesúr fennhatósága alá tartoztak. Külön bírájuk, esküdtjeik és adószedőik voltak. Vitás kérdésekben az úriszék döntött. A közösség képviseletét a földesúri hatóság irányába a püspök által meghatározott három jelölt közül, a Communitas által választott zsidóbíró látta el. Jogilag Makó mezővárosa és a földesúr szerepét betöltő püspök előtt kollektív felelősséggel bírtak: "mindenekben egy mindnyájáért és mindnyájan egyért felelni és fizetni kötelesek". Ezt példázz Naftali ben Dávid esete , aki 1779-ben (5539. hesván) a közösséget kollektíven érintő gyilkosság alaptalan vádját magára vállalta, a közösséget fenyegető megtorlást elkerülendő. A mártírhalált szenvedő "szent férfiú" (is kádos) sírja ezt követően máig jelentős közösségi zarándokhellyé vált.

Az 1802-es földesúri szerződés az "idegen vagy jövevény" zsidó befogadását földesúri engedélyhez kötötte.

Egy 18. század végi összeírás szerint a makói zsidóság többsége bőrkereskedelemmel foglalkozott. Járták a város és a falvak utcáit, házaltak, és fölvásárolták a nyersbőröket. Legtöbbjüknek volt egy-két, sőt néhányuknak három lova is, ami nélkülözhetetlen volt a nyersbőr-kereskedésnél. Volt közöttük nyolc kiskereskedő, két szabó, egy-egy kocsmáros, pálinkaégető, üveges, rozsólis készítő és vésnök. 1818-tól a helyi szabó, később pedig az üveges céh tagjai között is feltűntek. A közösségben összesen 15 zsidó és 8 keresztény cselédet alkalmaztak. A legtöbben mégis nyomorúságos kis viskóban laktak. Csupán hat családnak volt értékesebb háza. Ezért a földesúri rendelkezések nagyobbrészt gazdasági célzatúak voltak, s a szabad versenyt, valamint jelentősebb vagyoni különbségek kialakulását kívánták megelőzni a gyakorta rossz anyagi helyzettel küszködő közösségnél.

A communitas megszűnését megelőző időszakban azonban boltos, portékás, kalmár, német varga, német szűcs, szobafestő kovács, bádogos, ezüst-, aranyműves, ötvös, pipareszelő, dohányvágó, paplanos, asztalos, kávés, sapkakészítő, gombkötő, könyvkötő, pékmester, tímár, csizmadia, és földműves makói zsidók is feltűntek a reformkori hitközségi anyakönyvekben.

A communitas vallási élete

A communitas judeorumok országszerte olyan zárt közösségeknek számítottak, amelyekben kiemelten ügyeltek a vallásos élet és a vallásos magatartás dolgaira. A vallási élet megszervezésére a telepítést követően hamarosan sor került, a végtisztesség megadásával és jótékonysággal foglalkozó, legelső intézménynek számító Chevra Kadisa (Szentegylet) megalakítása pedig 1748-ban történt meg. A vallási élet azonban részben földesúri felügyelet alatt állott. A bizonyos autonómiával rendelkező, vallási tekintetben mégis alárendelt helyzetű közösség vallási vitáinál a földesúr beleszólási joggal bírt. A csanádi püspök, mint földesúr a fennmaradt feljegyzések szerint mind a rabbi-választás körüli bonyodalmakban (1826), mind pedig az asszonyok vallástörvényi jellegű hajviseletének ügyében (1840) döntött. Az utóbbinál a kevésbé szigorú megoldásnak számító főkötőviselés mellett határozott, a világban szétszóródott mai ortodox makói közösségek egy részénél ma is élő paróka-viseléssel szemben.

A türelmi adó és az árendálások mellett a püspökkel kötött szerződések a kásrut (rituális étkezési szabályok) gyakorlati biztosításához kapcsolódó tevékenységekre is kitértek. A kóser bor és hús mérésének joga a közösség (kile) monopóliumát képezte, amelyet bérbe adott. Az 1802-es szerződés szerint a sehita (kóser vágás) lebonyolítására a kile két mészárszéket árendált. A "Nagy Piaczon" a második megnyitására azért volt szükség, mert a közösség úgy vélte, "hogy az egyben vágandó koser hussal az zsidóság bé nem fogja érni". Az 1836-os bérlővel kötött megegyezés szerint ezek feladata volt "szakadatlanul jó, friss, egészséges és elegendő Kóser Marha, Juh és bárány hússal el látni" a közösséget. A bárány vágását június végéig engedélyezték azzal a kikötéssel, hogy annak hátulsó részét "egy krajtzárral oltsóbban fontját számítva" a haszonbérlőnek átadni kötelesek, a lakosok egymás közötti ezzel való kereskedése ugyanis tiltott volt. A bor árusítása hasonló megítélés alá esett: "az communitas maga népének számára mérendő Koser bort más Makai lakosnak vagy akár idegennek is árulni ne merészeljen".

A forrásokban a makói zsidóság első rabbija Zélig Jakab személyében 1773-ban jelent meg. A közösség első zsinagógája 1791 körül épült. Az alapfokú vallási oktatást szolgáló chéder ('szoba') pedig már ezt megelőzően 1787-ben - a korábbi szülői kezdeményezések szintjéről - közösségi intézménnyé emelkedett. A közép- és felsőfokú vallási oktatást szolgáló - elsősorban más közösségek fiai által látogatott - jesiva ('talmudiskola') Salamon Zalman Ullmann (1826-1863) nevessé vált s a makói hitközséget országos hírűvé tévő, elismert talmudtudós rabbi makói tevékenykedésének idején jött létre. A hitközség tulajdonában, 1773-ban egy rabbi- és egy tanítói ház volt, 1826-ban viszont már a "Rabbinusi Quártély" hiányára és építésének elhúzódó szükségességére hivatkoznak a földesúrnál. A Makai Izraelita Község 1824-1825-ös összeírása két hitközségi alkalmazásban lévő bakterről is szól, melynek intézménye 1844-ig fennállott. Feladatuk többek között este hét órától reggel hat óráig "az illető község uttszáin óránként kiáltván 's türkölvén felvigyázni mindenütt hiba nélkül hűségesen.". Az 1831-es kolerajárvány idején a hitközség külön járványkórházat létesített, 1840-ben pedig új hitközségi kórházat, 1843-ban a hitközség ifjúságának szervezésében "Jótékonysági Egyesületet" hozott létre.

A közösség a communitas után - a hászkálá hatása

Magyarországon a 19. század második felében a feudális struktúra megszűnésével a communitas judeorum jellegű közösségek is felbomlottak. Ez az időszak a makói közösség vallási életében is jelentős változásokat hozott.

A türelmi adó 1846-os eltörlésekor hálaadó istentiszteletet tartott a közösség, mivel annak fizetése gyakran jelentett számára nehézséget. A közösség vallási igényei terén tapasztalható későbbi változások már ezen az eseményen feltűntek. A feldíszített zsinagógában az "oltárra" - valószínűleg a frigyszekrény (áron hákodes) elé - az uralkodó képét tették. Ezen istentisztelet keretében a "magyar nyelvű beszéd" (homilia) mellett a liturgikus szövegek magyarul és németül is elhangzottak, a hitközségi jegyző fordításában. Mind a nemzeti nyelvű homilia és liturgikus szövegek fordítása, mind pedig a tóraszekrényre helyezett kép, újítást jelentett. Ennek előzményei a 19. század elejéig nyúlnak vissza. Az első magyar nyelvű "prédikáció" 1814-ben hangzott el a makói zsinagógában. A helyi hagyomány szerint Sveiczer Fábián (1778-1856), említett hitközségi jegyző e kezdeményezése tekinthető Magyarországon az elsőnek. Sveitzer 1837-től a hitközségi anyakönyvezésben is bevezette a nemzeti nyelvet, miközben korának kedvelt magyar utóneveit alkalmazta.

Ezek a "német reform"-kísérletek egyrészt idegenben járó kereskedők révén jutottak el Makóra, másrészt más közösségek (Bécs, Pest, Szeged, Nagybecskerek, Kecskemét) újítási kísérletei is példát nyújthattak hozzájuk. A német zsidóságtól eredő reformtörekvések mögött a felvilágosodás zsidó mozgalmának, a hászkálának eszmerendszere állott. A szellemi áramlat céljaként a zsidó hagyomány és az európai kultúra összeegyeztetését tűzte ki, amellyel azonban az egyenjogúsítást, a hit szabadságát, s nem az asszimilációt kívánta elérni.

A makói közösség hitközségi oktatásában 1861-től első helyet érdemlő tantárgyként feltűnt a magyar nyelv oktatásának igénye. Ez a közösséghez tartozók otthonaiban is kezdett teret hódítani. A változások bizonyos mértékig egyaránt hatással voltak a vallási életre és a vallási magatartásra. A vallási élet gyakorlatában lazulás, elveiben pedig változás következett be. Ezek mindaddig nem fenyegették a közösség egységét, amíg a hitközségen belül kompromisszum jellemezte őket. Ullmann rabbi, aki országos hírnek örvendő, következetes konzervativizmusáról ismert talmudtudós volt, s a vallási törvények megszegését 1844-ben még közösségi megszégyenítéssel szankcionálta, 1850-ben belenyugodott a tóraolvasó-asztalnak (bimá) a zsinagóga közepéről a tóraszekrény elé történt, a reformtörekvések keretébe illeszkedő áthelyezésébe, s egy ideje már maga is eltekintett a szabad ég alatt történő esketéstől. 1858-ban a kórusos istentisztelet bevezetése azonban már felszínre hozta a közösségen belüli ellentéteket. A közösség két táborra bomlott. Az egyik a tradíció bolygathatatlanságát valló, s a tradicionális talmudi műveltséget szorgalmazó rabbira tartott igényt. A másik viszont az "istentisztelet esztétikáját", reprezentatív jellegét célzó változtatásokra törekedett, és a nyugati keresztény kultúra felvilágosult világi műveltségét is magáénak mondó rabbit látott volna szívesen a makói rabbi-székben.

A kórusos istentisztelet a liturgiát itt nem bolygatta meg, Ullmann rabbi viszont elzárkózott a zsinagógai vallásgyakorlás bármilyen megváltoztatásától, mivel további újításoktól tartott. A haszkálá ugyanis jelentős liturgiai változtatásokkal járt német, osztrák és francia területen. A bima áthelyezésén túl, az imaalkalmakon megjelentek a férfi-, fiú-, illetve vegyes kórusok, amelyekben a nők megjelenése okozta a legtöbb konfliktust, s hitközségenként eltérő megoldásokat hozott magával. Ez szoros kapcsolatban állt a közösségi vallásgyakorlás tereinek változó igényekhez kötődő új építészeti megoldásaival . A kórusra és az orgonára zenei szempontból többnyire a megnövekedett létszámú közösségek tágas, reprezentatív funkcióval bíró imahelyein a liturgia zeneiségének megóvása érdekében volt szükség. A kórus az osztrák, illetve német klasszikus zene nagyjainak hatása alatt álló cházán-zeneszerzők hagyományos dallamokat átdolgozó műveit, vagy ezek saját szerzeményeit adta elő, valamint a közösségi válaszokat énekelte. Az orgona pedig a megnövekedett méretű imahelyeken zeneileg 'támasztotta alá' az előimádkozó és a kórus énekét. Ezek szimbólumokká is válhattak. A kórusos istentisztelet ilyen szerepet töltött be a későbbi nagyobb neológ központok már meglévő újításaira hivatkozó makói híveknél.

A szakadás

1858-ban sor került az újítást ellenző idős rabbi kényszernyugdíjazására. Ennek során a hitközség gyűlésén érvként hangzott el, hajlott kora mellett, hogy "az ifjúság nevelésére (...) a talmud kivételével az emberi műveltség minden terén való járatlansága miatt képtelen. (...) a rabbi tehetetlensége és tétlensége a haladást a községben gátolta és gátolja, a mi miatt csak nagyon kevés hitközségi tag ismeri az európai írást." A rabbi kényszernyugdíjazása és a kórusos istentisztelet bevezetése után a közösség egy része imaalkalmait Ullmann rabbi lakásában tartotta meg. A hatóság által nem támogatott különválási szándék ellen "zugistentisztelet" címén a közösség a hatóság segítségét, míg a kényszernyugdíjazott rabbi a "chorus" további működésének betiltását kérte. Az átmeneti megoldást és az újítások előtti állapot visszaállítását 1860-ban az jelentette, hogy a konzervatív irányzat hitközségi elöljáróságban többségbe jutott. Az ellentétek azonban a rabbi halálával 1863-ban ismét feléledtek. A konzervatív tábor az elhunyt rabbi fia, Ullmann Izrael köré gyűlt, az újítani szándékozó közösség pedig még 1867-ben és 1869-ben is hatósági segítséggel próbálta megszüntetni az elkülönültek imaalkalmait. A hitközségi elnök 1864-ben a rabbi-választás szükségességére és a hívek közösségi vallásgyakorlástól való eltávolodására hívta fel a hitközségi elöljárók figyelmét. Még ebben az évben döntöttek a "rendezett karének" peszáchig történő bevezetéséről, illetve új rabbi meghívásának szükségességéről. Ez utóbbi nem kiírt pályázat útján történt, hanem a későbbi kongresszusi irányzat (neológia) neves képviselőinek egyhangú javaslattételére. Így Fischer Antal Énoch dunaföldvári rabbi került a makói rabbi-székbe, aki 1896-ig tevékenykedett a közösségben.

Az 1868-69-es kongresszust követően, melyen a magyarországi zsidóság három irányzata körvonalazódott, 1872-ben a makói közösségen belüli különválás is intézményesült formát öltött. Ennek során a közösség minden ingó és ingatlan vagyona a kongresszusi irányzat képviselőire szállt. Az ortodox és a neológ (kongresszusi) közösség mellett status quo ante nem jött létre, később viszont az ortodox hitközség keretében egy kis számú chászid   közösség jelent meg. Az ortodox közösség főrabbija előbb Kornfeld Ábrahám , Grünwald Adolf , majd Vorhand Mózes lett; a neológoké pedig Fischer Antal Enochot - a neves makói költő, Makai Emil apját - követőé dr. Kecskeméti Ármin volt.